Tamás atya gondolatai Virágvasárnap

Krisztusban szeretett testvéreim!

Virágvasárnap ünnepén Krisztus megváltói művének két minősége jelenik meg egyszerre: a dicsőség és a szenvedés, amely így egyszerre teszi fennköltté és megrendültté nagyhét első napját. Ebből az aspektusból tekintve azt kell megállapítsuk, hogy nem pusztán azért történtek úgy az események, ahogy, Jézus jeruzsálemi bevonulásakor, nem csupán azért, hogy beteljesedjenek a messiási próféciák, amint például Zakariás próféta jövendöl: „Ujjongj, Sion leánya! Zengj éneket Jeruzsálem leánya! Nézd, közeleg királyod: igaz és győzedelmes, alázatos, szamáron jő, szamár hátán, szamárnak csikaján (Zak 9,9)”, hanem azért hogy Krisztus bevonulása a Szent Városba, az Ő legszentebb áldozatának kettős valóságát tárja elénk az események történelmi jellege, illetve az ezt megelevenítő liturgia megjelenítő ereje által: a dicsőségét és a szenvedését. Mert nagypéntek fájdalma és szenvedése nagyszombat hajnalának és Húsvét vasárnapjának ragyogó fényében és dicsőségében értelmezhető és értelmezendő. Ezt tárja elénk emblematikusan a Jeruzsálembe való ünnepélyes és örömteli bevonulás és a passió kettőssége. Amikor Jézus elé ágakat, ruháikat, Szent János apostol szerint pedig pálmaágakat terítenek az útra, sehol nem hallatszik méltatlankodás, értetlenkedés, ami oly sokszor elkísérte nyilvános működését („… kemény beszéd ez, ugyan ki hallgatja?” Jn. 6,60), ahogyan nagypénteken sem látszik semmi, de semmi Krisztus Istenségének dicsőségéből, mert ez a kenózisz[1] teljessége… De még csak a pár nappal azelőtti ünnepélyes és örömteli bevonulás dicsőségéből sem. Különválik a dicsőség és a szenvedés. Látszólag. Mert mindez majd a feltámadás titkában és erejében lesz eggyé és egyértelművé. Erre készít fel bennünket ez az ünnep. Felkészít, hogy mindig tudjuk a szenvedés és a dicsőség nem válik el, ha megvalljuk Krisztust, ha Hozzá tartozunk. A szenvedés, Krisztussal dicsőségünkre válik, az örök életben kiteljesedve, mert a Krisztussal és Krisztusban vállalt szenvedés: áldozat. Mert nincs szenvedés, fájdalom önmagában, legalább is a keresztény ember számára nincs.

Vonuljunk együtt mi is Jézussal! Vonuljunk a nagyhét kimeríthetetlen gazdagságú misztériumába. Ha csak otthonról is, de lélekben annál mélyebben tehetjük ezt. Engedjük, hogy Krisztus a mi lelkünkbe is vonuljon be dicsőségesen, hogy Ő legyen prófétánk, akiben minden reményünk beteljesedik, Ő legyen a pap, aki az üdvösségünkért egyedül méltó áldozatot bemutatta, és aminek árát most, nagyhéten érthetjük meg igazán, hogy Ő legyen a dicsőséges Király, aki szívünk, létünk trónusára ül. Hogy mindig higgyük, hogy a szenvedést Benne és Vele dicsőség követi, ha Hozzá tartozunk.

Ámen.


[1] Krisztus önkiüresítése, ahogy az Isten Fia felvette a szenvedő szolga alakját.